144.
nap – 16:48 (Csütörtök)
Öt
óra múlt. A diákok nagy része már elhagyta a gimnáziumot, így csak ketten
ücsörögtünk a tanári előtt: egy hosszú, szőke hajú lány fészkelődött az egyik
fotel takarásában, míg jómagam az egyik lépcsőfokon ücsörögtem.
A
tanári ajtaja lassan kinyílt, és egy középkorú, elegánsan felöltözött hölgy
lépett ki rajta. Szó nélkül végigsétált előttünk a folyosón, majd
elhelyezkedett az egyik fotelben, velünk szemben. Hosszasan végigmért magában,
majd szóra nyitotta a száját.
–
Miért
van az, hogy magukkal mindig csak a baj van? – kérdezte észrevétlen iróniával a
hangjában. – Mi játszódik le magukban? Olyan jó képességeik lennének…
Megemelem
a fejem, hogy egy pillantást vessek a lányra, de ő továbbra is magába roskadva
ül.
–
Mit
csináljak magukkal? – tárja szét a karját végül a tanárnő.
–
Kérem…
csak hadd mehessünk haza… - lehelte alig hallhatóan a lány.
–
Rendben
– vonta meg a vállát. – Elmehetnek. De csak, ha felelnek. Mindenki tudja, hogy
ott jártak – nyilván a fesztiválra céloz. – Honnan szereztek tudomást róla? Ki
vette rá magukat? Hányan voltak ott? Mit műveltek magukkal?! – kezd átcsapni
hisztérikusba.
–
Ott
voltunk – álltam fel végül. – Legyen elég ennyi.
–
Várjanak!
A viselkedés, amit mutatnak, komoly mentális problémákra utal!
Hangja
némán csengett az üres folyosókon. A kezem ökölbe szorult, ahogy a tekintetem a
karomra tévedt. A csuklószorító láttán eszembe jutnak a nyáron szerzett
emlékeim; és egy idézet a kedvenc zenekarom, az Another Hell dobosának
szájából.
Vettem
egy mély levegőt, majd visszafordultam.
–
Krisztián…
- kezdi szigorúan, de félbeszakítom.
–
Tanárnő!
Tetszik tudni, "A legnagyobb slágereket az élet írja, a művész játssza, a buta
is fújja, és csak a bolond kritizálja."